Burial új EP-je: hjú!
A Street Halo levágott.
Megfogalmazhatatlan.
Az electro house szárba szökkenésével telt el az elmúlt évtized első fele, majd utána az egyébként már a kilencvenes évek végén felszínre bukkant dubstep vette át a kormányzást az elektronikus zene mainstream területén, olyannyira, hogy a jelenkor egyik legfelkapottabb stílusává érlelődjön és beköltözzön mára a popzene hallgatók füleibe is.
Ha az underground és a mainstream kapcsolatát szeretnénk vizsgálgatni, akkor még mindig jól látható, hogy előbbi teremti meg, és ágyazza bele a hallgatóság génszerkezetébe az új felfedezetlen területeket, de az utóbbi tolja valójában előre az egyre gyorsabban mocorgó gépezetet. Most, hogy a dubstep már Britney és Kate Perry lemezein is erőteljesen felbukkan, és lassan az aluljárók kisboltjaiban is dubstep és UK garage ritmusokra mérlegelik a zöldséget és a sajtokat, a friss utakat keresgélő producerek kénytelenek ismét felölteni a hétmérföldes csizmát, aminek egyik első eredménye az úgynevezett post-dubstepnek kikiáltott, de valójában csak kísérleti elektronika kategóriába belehelyezhető, a 2010-es évet abszolút uraló stílus lett. A mindenféle future, nu és step jelzőkkel ellátott irányzatok pedig folyamatosan kopogtatnak a kapuban, persze ezek mindegyike valamely, már létező dolog újra feltalálásáról szól, és a zeneipar történelmét elnézve, addig nem igazán lesz eget rengető változás, amíg egy ténylegesen új hangszer, lehallgató rendszer, vagy agyhullámokra kötött zenekészítési módszer meg nem érkezik. Van ennek az okfejtésnek bármi értelme is? Persze tudjuk jól, hogy a kategorizálás csupán az információszűkítés miatt kelt életre, és lehet elmélkedni stílusokról, meg aktuális trendekről, de valójában kit érdekel mindez, ha a csomagolás jó zenét rejt.
2006-ban a köztudatba berobbant Burial volt az egyik alaptétele a dupstep burjánzásának, az angol tagról eleinte zenéjén kívül semmilyen más információval nem rendelkezett az internetes, állandó megosztásra szakosodott társadalom, és bizony ezzel komoly frusztrációt élt át ezzel a manapság mindenkiről, mindenről tűpontos részletet fölöslegesen ismerő nagyközösség. Sokáig az a téves infó keringett, hogy a londoni születésű William Bevan, azaz Burial valójában Fatboy Slim egy újabb alteregója, sőtsokan Aphex Twint sejtették a háttérben, végül barátunk számára a második nagylemez által generált masszív hype, és a Mercury-díjra való jelölés után már nem volt hátra arc, 2008 augusztusában kénytelen volt kilépni a stúdió kényelmes homályából, és egy myspace-es közleményben felfedte kilétét. A hullámzó, hipnotikus ambient szőnyegekkel, robosztus basszusokkal, héliumos hangtartományba felemelt énekhangmintákkal és 2-stepre helyezett ütemekkel operáló újkori dubstep professzor ugyan a Mercury-t végül nem nyerte meg, de két eddig megjelent nagylemeze, a 2006-os Burial, és a 2007-es Untrue bizonyosan belépést nyert a „milyen lemezt kell meghallgatnunk, mielőtt meghalunk” típusú könyvkiadók szerkesztőinek jegyzetekkel teli fiókjaiban domborodó tételek tetejére. De ami a legfontosabb, hogy kismillió audiofanatikusnak szerzett az angol fazon életre szóló, feledhetetlen perceket.
William úrfi 2011-ben végre ismét kiereszt néhány szösszenetet stúdiójának falai közül, először régi iskolatársával, Four Tettel és a Radiohead énekesével, Thom Yorke-kal kiegészülve kihozta az Ego/ Mirror címet viselő kétszámos bakelitet a Text Records szárnyai alatt, majd a Kode9 által vezényelt Hyperdubnak köszönhetően végre megérkezett a remélhetőleg hamarosan elkészülő új album előfutára, a Street Halo EP. A nagy elődök szellemét, az elektronikus zene hőskorszakát igen elegánsan és precízen megidéző Burial már első lemezével határozottan körvonalazta saját zenei képmását, amihez azóta is konokul és okosan ragaszkodik. Erről az igazán kiérlelt, átgondolt sávról csak barátja, Four Tet segedelmével szokott néha lelépni, ezért az új háromszámos anyagtól senki se várjon valami döbbenetesen új élményt. A Street Halo és a Stolen Dog UK garage/ ambient house lüktetése, az NYC szívfacsaróan elvágyódó hangulata pontosan azt az ízletes képletet adja, amit elvárunk a londoni tagtól, William még mindig hőse és mestere az atmoszféra-teremtésnek. Egyszerűen azoknak ajánlható, akik szeretik az epertortát, számtalanszor ettek már, de egy jól elkészített darab után még mindig átélik ugyanazt a fennkölt, jóleső érzést.
Lehet, hogy a dubstep – vagy nevezzük aminek akarjuk -, keltette hullám szép lassan tovagördül, hogy megpihenjen a kreativitást újraserkentő nyugodalmasabb tengereken, lehet, hogy lassan visszaköltözik a fesztiválok kisebb színpadaira, vagy az underground klubok szűkebb, ámde annál lelkesebb falai közé, de ettől még a nagy alakjai tovább építik a pompázatos épületét. Ha Burial ugyanilyen érzékenységgel és következetességgel nyúl egy-egy újabb teremtményéhez, akkor még igen sokáig fogjuk a felsőkategóriás óriások között látni. (electronicbeats)
